Még egészen pici voltam, amikor a szüleim elváltak. A bíróság anyunak ítélt, apámnak csak láthatási jogot adtak.

Annak idején sokat jártam kirándulni apámmal. Egyszer megkérdezte, hogy szeretem-e, és jól érzem-e magamat vele. Persze mindkét kérdésre igennel válaszoltam. Aztán érdeklődött, h anyuval szoktam-e programokat csinálni, járunk-e kirándulni, elvisz-e például vidámparkba. Őszintén, rávágtam, hogy nem, hiszen anyukám sokat dolgozik, de délutántól mindig velem van. A következő kérédse az volt, hogy anyuval jobb-e együtt lenni, vagy vele. Már bánom amit mondtam, de azt válaszoltam: "Veled, apu!" Gyerek voltam,, befolyásolt a pillanatnyi varázs. Eg hét múlva anyu könnyes szemekkel jött be hozzám este jóéjpuszit adni. Nem értettem, hogy mi lehet a baja. Majd másnap miután hazaértem az iskolából, közölte, hogy pakolnom kell, apu nemsokára jön értem. Értetlenül fogadtam a hírt, hiszen nemrég voltunk apuval kirándulni. Anyu akkor elmagyarázta, hogy apám felvette diktafonra azt, amit a kiránduláson mondtam, és új tárgyalást követelt. Bemutatta a hanganyagot, ami meggyőzte a bírót arról, hogy helytelenül döntött, és most úgy ítélte, meg, hogy apámnál  van a helyem. Zokogni kezdtem, elmondtam anyunak, hogy őt szeretem. Amikor megjött értem a "gonosz kocsi", megmakacsoltam magamat, és mindenkit, aki hozzámért ütni kezdtem - csak anyut kíméltem. Sikerült elbinniük erőszakkal. Még most is a fülemben csengenek anyi zokogásba fuló  szavai: "Ne félj, kicsim! Nemsokára újra együtt leszünk!" Napokig meg sem szólaltam, majd anyu kíséretében meglátogatott egy öltönyös férfi, aki azt kérte, hogy beszélgessek vele, és rajzoljak neki. Mint kidertült, az illető egy bíróság által kirendelt pszichológus volt. A tárgyaláson ismét anyunak ítéltek - én pedig azt kértem, hogy soha többé ne kelljen találkoznom az apámmal. Azóta néhányszor még megpróbált kapcsolatba lépni velem, de nem tudom megbocsátani neki, hogy gyerekkoromban kihasználta a neativitásomat.